Miért félünk szembenézni a súlyunkkal?

Panyi Ágnes mentálhigiénés szakemberünk írása

Mérlegen a valóság – Miért félünk szembenézni magunkkal és/vagy a súlyunkkal

Panyi Ágnes, a Toman Diet mentálhigiénés szakembere rendszeres szerzője a Toman Magazinnak. Fogadjátok szeretettel legújabb írását!

Évekig azt gondoltam, hogy rólam nem lehet normális képeket készíteni, mert engem utál a kamera. Nem értettem, mi a baja annak – már a vakságon túl-, aki egyik vagy másik képemre azt mondta, milyen jó kép. Emlékszem arra a döbbenetre, amikor egy tavaly őszi délutánon, már vagy 15 kilóval könnyebb testtel és erősebb önbizalommal hajlandó voltam nem csak nézni, de látni is a rólam készült képeket.

Tényleg jók voltak.

A saját példám alapján azt gondolom, beszélgethetnénk kicsit az önelfogadásról.

A Duke és a Wake Forest Egyetem kutatói azt vizsgálták, mire van szükségünk ahhoz, hogy boldognak érezhessük magunkat. Az eredmény talán meglepő, talán nem. Mindenesetre azt találták, ami részben választ adhat azokra a kérdésekre is, hogy miért képesek egyesek megpróbáltatások közt is jól érezni magukat, míg mások egy könnyebb élethelyzetben boldogtalansággal küzdenek, hogy három dolog nélkülözhetetlen a boldogsághoz és mindhárom tőlünk függ.

  • Az első, hogy tudjunk együttérzőek lenni magunkkal, de a fájdalmas érzéseket és a kellemetlen élményeket is tekintsük az életünk normális velejárójának, sorscsapás helyett.
  • A második, hogy tudjunk megértőek lenni magunkkal az állandó kritizálás helyett.
  • A harmadik, hogy tudjunk megbocsátóak lenni magunkkal és kezeljük a helyükön a nehézségeinket ahelyett, hogy indokolatlanul az egekig növesztenénk azokat.

Az önelfogadás képessége a kutatók vizsgálatai alapján hangsúlyozottan fontos azok számára, akik alacsony önértékeléssel bírnak. Mielőtt továbblépnénk, vizsgáljuk meg, mi a jelentése és miben különbözik egymástól ez a két fogalom.

Önelfogadás: Megbékélés önmagammal. Mindennel együtt, ami én vagyok, a hibáimat is beleértve, olyannak fogadom el magamat, amilyen vagyok. Nem zárva ki természetesen a fejlődés, változás lehetőségét sem. A vizsgálat során az önmagukat elfogadni képes emberek lényegesen kevesebb negatív érzelmet mutattak kellemetlen helyzetek során, mint azok, akik elégedetlenek voltak önmagukkal.

Önértékelés: Az a kép, ahogyan saját magamat látom, ahogyan magamat minősítem. Az állandó önmegfigyelés teszi lehetővé az önismeret fejlődését.

A kutatók azt találták, hogy az önelfogadás sok esetben hatékonyabb védelmet nyújt az élet megpróbáltatásaival szemben, mint a magas önértékelés. Mivel az önelfogadás egyet jelent az önmagammal való együttérzéssel, megértéssel és megbocsátással ezért ez, fokozott biztonságot jelent az egyénnek, bármit is hoz az élet.

A vizsgálat további érdekessége az volt, hogy az önértékelés erősítése helyett az önelfogadás fejlesztését helyezték a középpontba. Ezt a következőkkel támasztották alá. Amennyiben egy alacsony önértékeléssel bíró személy, megtanulja magasabbra értékelni önmagát, de nem tudja ezzel párhuzamosan elsajátítani az önelfogadás három alappillérét, akkor mivel minden nehézségért önmagát fogja hibáztatni, hosszú távon képtelen lesz hatékonyan megküzdeni az élettel járó nehézségekkel.

Azt javaslom, bontsuk kezelhetőbb részekre az önelfogadás témáját és vizsgáljuk tovább a kérdést az elfogadás tárgyának irányából.

• a testem elfogadása
• az adottságaim elfogadása
• az élethelyzetem elfogadása

A testem

Mielőtt továbblépnénk, elmesélek valamit. A kisebbik fiam három éves volt, büszke kiscsoportos ovis, amikor egy téli este meseolvasás közben drámai hangon bejelentette, hogy neki bizony wc-re kell mennie. Fáradt voltam. Ismered azt az esti meseolvasós, ólmos fáradtságot, amikor csak arra tudsz gondolni, hogy nem alhatsz el előbb, mint a gyereked? Ez az este is ilyen volt. A puha fények a szobában, a kinti szél hangja és a benti biztonságos meleg kontrasztja, a takarók puhasága, a frissen fürösztött gyerekek illata mind nem segítette az ébren maradásomat. Csak annyit bírtam mondani neki; kisfiam, kimész, pisilsz, visszajössz. Mire felfogtam, hogy a kinti sötét töltötte el a kis szívét aggodalommal, már vissza is érkezett, beugrott az ágyba és azt mondta:

  • Anya, nem tudod mit kellett kiállnom!
  • Mit kisfiam?
  • A saját képzeletem szörnyének orra előtt kellett elmasíroznom anya!

Amikor felfogtam, hogy mit mondott, csak annyit tudtam válaszolni neki, hogy ezt én is gyakran csinálom…

Szánj néhány percet a kérdések megválaszolására, ha úgy gondolod.

  • Milyen szörnyek élnek a te képzeletedben?
  • Ismered őket?
  • Tudod a nevüket?
  • Mikor és milyen okból masírozol előttük?

Gondoltál már rá, hogy a tested bizonyos értelemben az életrajzod? Hogy ugyanúgy őrzi az életed lenyomatát, mint az emlékeid, talán csak annyi a különbség, hogy a tested nem felejt.

Ez a kis forradás a szemem sarkában hat éves koromból van, rosszabbul is elsülhetett volna… vagy a jobb térdemen az agárdi korcsolyázás emléke, mennyit nevettünk anyával hazafelé a vonaton… és a hasamon a vakbélműtét nyoma és a terhességek és az évek és a történetek. Az egész eddigi életem. Hogyan tagadhatnám meg, hiszen mindenben velem tartott, szótlanul szolgált, védett, kényeztetett minden pillanatban.

A bőrünk emlékszik, őrzi a régi érintések nyomait az első pillanattól kezdve. Ki ért hozzánk, mikor és hogyan? Az ölelések örömét, amikor valaki szeretettel tette, és a fájdalmas érintések emlékét egyaránt.

Készíts leltárt a tükör előtt! Nézd meg minden porcikádat, idézd fel a történeteket és mondj köszönetet a testednek. Ha nehéz, próbálj a legelutasítottabb testrészed szerepébe helyezkedni. Nagynak találod a fenekedet, túl vastagnak a lábadat? Próbáld meghallani, mit mondanak válaszul az elítélő, elutasító, szégyennel átitatott mondatokra? Vagy ellenkezőleg, mi érkezik az elfogadó, szeretetteli támogató szavaidra? – Segíthet, ha elképzeled a következő helyzetet:

  • Valaki, aki fontos neked azt mondja; úgy szeretlek, ahogy vagy!
  • Ugyanő azt mondja; undorító vagy és megkeseríted az életemet!

Érzed a különbséget? Ez történik a testben is. Mit gondolsz, mi lesz a következménye, ha elege lesz, megsértődik, megharagszik?

A változáshoz elfogadásra van szükség. Az elutasítás távolságot szül. Nem csak a másokkal való kapcsolatainkban, önmagunkkal szemben is, mert az elutasítás és a szégyenkezés belülről pusztít. Fontos tudni, hogy az elfogadás nem egyenlő a beletörődéssel. Az önmagam elfogadása azt jelenti, hogy végre nem magam ellen, hanem egységben magammal egy célért kezdek küzdeni.
A testem mindennel együtt való elfogadása – beleértve a változások tudomásulvételét is – a kiegyensúlyozott egészséges működésem alapja. Érdemes békét kötnöm vele, mert ez az a test, amiben az életemet töltöm.

Az adottságaim

Nagyon hasonló a helyzet ahhoz, amit már testünkhöz való viszonynál elmeséltem. Az elutasítás, a magamtól való eltolás, a megtagadás nem vezet eredményre. Csak úgy vagyok képes változni, változtatni, ha azt először elfogadom, hogy itt tartok most.

Ha magasabb lennék esetleg alacsonyabb…ha kisebb/nagyobb lenne a mellem…ha olyan lennék, mint… ha okosabb lennék…akkor boldog lennék… akkor szeretne, figyelne rám, felhívna, megkérdezné, hogy vagyok, és még érdekelné is… akkor sikeres lennék… De így. Ilyen alkalmatlanul… nem is jár több nekem az élettől, meg sem érdemlem.

Érdemes tetten érni, hogyan keverednek itt össze a dolgok egymással. Ha magasabb lennék, elérném a szekrény tetejét, ha alacsonyabb, nem verném be a fejem. Ha a mellem lenne kisebb/nagyobb másik melltartót hordanék, ha okosabb lennék, érthetném, hogy egy matematikai probléma mégis MITŐL izgalmas? Jól látszik, hogy boldogabb, szeretettebb egyiktől sem lennék. Azt azért érdemes leszögezni, hogy önutálatból, a magam pocskondiázásából még soha nem születtek előrevivő nagy tettek, maximum a maradék önbizalmam is odalenne, és még kevésbé lennék képes élvezni az élet nevű hullámvasutazást. Az a bizonyos önelfogadás, amiről már a bevezető részben beszéltünk lehetővé teszi egy harmonikusabb viszony kialakítását önmagunkkal. Ez nagyon fontos, mert önmagunkra minden esetben számíthatunk, és nagy kár lenne alábecsülni egy ilyen fontos és hűséges szövetségest.

Jó, de mégis mit lehet tenni?

Nem hiszek a tanácsadásban. Úgy értem, ha nem konkrét tudásról van szó, – Merre van a Kökörcsin utca? Mennyi fehérjét egyél egy nap? Hogyan kell átültetni az orchideát? – hanem az élet DOLGAI a téma, nem hiszem, hogy többet tudnánk egymásnál. Ki az, aki jobban érti nálad, hogy hogyan legyél boldog, házasodj vagy válj el, vállalj-e gyereket vagy ne…? A kedvenc tanácsadós mondataim a „Ne félj!” típusúak.

Ne félj! Szedd össze magad! Ne aggódj állandóan! Ne gondolj rá! Az a gyönyörű bennük, hogy megmondják, mit tegyek, csak azt nem, hogyan?  Ne félj! Jó és hogyan csináljam???

Azt a vonalat tehát, hogy most kiderül, pontosan mit kell tenni, azt hiszem, elengedhetjük. Arra azonban érdemes ránéznünk, hogy milyen stratégiák válnak be a másokkal való kapcsolatainkban? Hogyan bánunk másokkal, ha azt akarjuk, jó legyen nekik és milyen bánásmódban szeretnénk részesülni mi magunk, amikor kicsit karcosabb az élet, amikor valamit elhibáztunk, vagy amikor a gravitáció tűnik fokozottnak és minden mozdulat ANNYIRA nehéz. Vajon mi történne akkor, ha azokat a módszereket, amikkel másokat együttműködésre tudunk bírni, önmagunk meggyőzésére is használnánk? És mi lenne, ha az, ami a legmerészebb álmunk, és amit csak a Lóháton Érkező Királyfi /Tündér Ilona, – nem kívánt rész törlendő- tud megadni nekünk, holtunkiglan biztosítanánk a magunk számára? Érdekes kérdés az is, miért tudunk másokkal a szenvedésüket látva, empatikusak lenni, a sírót megvigasztalni, a rettegőt megnyugtatni, míg saját magunkat hasonló helyzetben ostorozzuk és a földbe döngöljük.

Nem hiszem el, hogy lehettem ilyen idióta?! Csak én lehetek ilyen szerencsétlen! Ismerősen csengenek?

Úgy tűnik sok esetben könnyebb együttérezni másokkal, mint saját magunkkal. Könnyebb kedvességgel, tapintattal fordulni feléjük, mint önmagunk felé. Míg mások esetében elismerjük a hibázás lehetőségét és időt adunk a feldolgozásra és a továbblépésre, addig önmagunkkal kapcsolatban olykor nagyon nehéz elengedni a tökéletesség gondolatát. Azt viszont látni kell, hogy csak akkor leszünk képesek együttérezni önmagunkkal, ha meg tudjuk engedni a tökéletlenség szabadságát magunknak. Éppen ezért, szükségünk van elfogadásra és szeretetre önmagunktól is, hogy értékesnek érezhessük magunkat és nehéz helyzetek során az energiáinkat önmagunk megtiprása helyett a kivezető út megtalálására fordíthassuk.

Az élethelyzetem

A tükörbe nézve meglátni magamat összetett élmény. Egyrészt látom a testemet, és azon keresztül az összes történetet is, ami nyomot hagyott rajta. Látom a döntéseim következményeit és azt is, hogy a nem döntés is döntés. A tükör természetéből adódóan jóval többet mutat a külsőnél, amikor kutatva nézünk a saját szemünkbe: Vajon az vagyok-e, aki lehetnék?

  • És te, amikor megvizsgálod a tükörképedet, mit látsz a tükörben?
  • Mit látsz akkor, amikor behunyod a szemedet és a magadról alkotott belső képeidre figyelsz?
  • És mit akkor, amikor a környezeted visszajelzéseit tekinted tükörnek és a szavaik által méred meg magadat?
  • Hogyan viszonyulnak egymáshoz a képek?
  • Miben egyeznek és miben térnek el?
  • Az egyezések miben erősítenek meg téged?
  • Az eltérések miről árulkodnak neked?

Az élethelyzetem megváltoztatásához az elfogadás éppen annyira szükséges, mint az első két esetben (test és adottságok). Ahhoz, hogy tovább lehessen lépni, tisztán kell látni a pillanatnyi helyzetet és fel kell tudni mérni az itt és most nyújtotta lehetőségeket.

Végül idemásolnám az első pár sorát egy számomra fontos szövegnek. Használjátok gondolatindítónak a saját szembenézéseitek során.

“Uram, adj türelmet,
Hogy elfogadjam, amin nem tudok változtatni,
Adj bátorságot, hogy megváltoztassam,
Amit lehet, és adj bölcsességet,
Hogy a kettő között különbséget tudjak tenni.”

ASSISI SZENT FERENC IMÁJA

5 napos doboz tartalma