Egy csokifüggő naplója

Sikeres Toman Diet

6. rész – avagy nem csak a Toman Diet-et, de a sportot is megszerettem

„A kitartás kulcsa nem kizárólag a verejtékmirigyekben rejlik. Szükséges hozzá a képzelet is. A kitartáshoz egyértelmű céllal kell rendelkeznünk, és képesnek kell lennünk ezt elménkkel kiterjeszteni, azaz olyanra kell gondolnunk, ami nincs a szemünk előtt. A képzelet elhozza számunkra a jövőt, legyen az akár… egy versenycsúcs megdöntése.” – Bernd Heinrich

Ahogy korábban meséltem Nektek, a diéta első szakasza kicsit spártai, de túlélhető. (Egy csokifüggő naplója – 1. rész)

Az első szakasz nekem három hétig tartott. Ezalatt az idő alatt nem mozogtam, hiszen a minimális szénhidrát bevitel miatt nem ajánlja a Toman Diet az első szakasz alatt a sportot.

A második szakasz eljövetelével nem csak a diétában jöttek pozitív tapasztalatok, új ízek, nasik, gyümölcs és isteni desszertek, de a sportban is új felfedezéseket tettem.

Korábban is mindig mozogtam, de tetemes túlsúllyal az ember nem ugrál stepp-aerobic órán, és eléggé lecsökken azon mozgásformák száma, amiben komfortosan érzi magát. Így voltam ezzel én is, bár százhúsz kilósan is eljártam gyalogolni a szomszédos hegyes-dombos vidékre, kipróbáltam a Nordic Walkingot, és lelkesen jártam Zumbára is.

A Toman Diet második hónapjában már több mint tizenöt kiló súlyvesztésnél tartottam. Ekkor kezdtem azon gondolkodni, hogy milyen mozgást vezessek be a mindennapjaimba. Elmentem személyi edzőhöz, és egy klassz edzésterv alapján elkezdtem alakot formálni.

Ezzel párhuzamosan, – hogy  a kardió mozgás is meglegyen –  egyre gyorsabb tempóra állítottam a futógépet, és elkezdtem kocogni. Futásnak nem nevezném eme tevékenységemet, inkább azt mondanám, elkezdtem „sietni”. 😊

Rá kellett jönnöm, hogy túlsúly, életkor, családi állapot ide vagy oda, nekem még mindig ugyanaz a típusú sport jön be, és ugyanaz vezeti le a napi stresszt, ami húszévesen. Vagyis a hangos zenére való ütemes ugrabugra. Húszévesen ezt leginkább stepp aerobic órákon és minden hétvégén szórakozóhelyeken gyakoroltam. 😊 Egy korty alkohol nélkül végig tudtam táncolni az éjszakát, persze ha jó volt a zene, és a társaság (nagy örömükre, mivel sosem ittam, én voltam mindig a sofőr, aki hazadobott mindenkit).

Így negyven felett, családosként már ritkán jutok el egy-egy koncertre vagy buliba, de a zene – hála a modern technikának – ott van a zsebünkben, az okostelefonon.

Így hát – buli híján – összeállítottam egy klassz zenelistát, amit ha bekapcsolok, nem tudok nem mozogni. Jobb esetben ezt a futógépen vagy a szomszédos utcákat koptatva kocogva élvezem, de elárulom Nektek, hogy a fürdőszobában az X faktor élő showját megszégyenítő műsort nyomok, természetesen hangosan énekelve, remek koreográfiával (a hajmosás utáni törölközővel a fejemen) 😊

Nade a viccet félretéve, én azért szerettem meg a kocogást, mert nincs időhöz, és helyhez kötve, nem kell a dugóban odaérnem egy adott időpontra egy adott helyre sehova. Nem idegesít, ha tüctüc zenét tesz be az edző, és nem ordít rám senki, hogy „magasabban”, amikor már alig élek… Bármikor felkapom a futócipőt, elindítom a zenét, és lediszkózok 5-10 kilométert a saját tempómban, a saját zenémre.

Szeretem. Nem mindig szerettem, sok időbe telt, mire rákaptam a kocogás ízére.

Kellett hozzá mínusz 30 kiló, jó zene, jó cipő, kényelmes nadrág, dupla melltartó 😊, és persze rendszeresen mérem a pulzusomat, hogy nehogy szívrohamot kapjak a nagy sportolásban.

Komolyabb túlsúllyal csak sétálni, gyalogolni szabad, így alig vártam, hogy végre a zene ütemére kocoghassak. Abban is látom a fejlődést, hogy azok a zenék, amiket néhány hónapja elég gyors tempójúnak éltem meg, és szednem kellett a lábam, hogy tartsam az ütemet, ma kifejezetten lassúak, néha idegesítően másznak utánam, amikor én sokkal gyorsabb tempóban kocogok. Így hát azóta vannak újabb, gyorsabb zenék, újabb távolságok, újabb egyéni csúcsok. Nincs viszont térdfájás, derékfájás, és a kilók száma is hónapról-hónapra kevesebb. 😊

Hiszek benne, hogy mindenkinek meg kell találnia azt a sportot, amiben örömét leli. Én is kipróbáltam a karatétól kezdve a jógán át az aquafitnessig mindent. Kinek ez jön be, kinek az. Kinek küzdősport kell a feszkó levezetéséhez, kinek ütnie kell egy boxzsákot vagy a teniszlabdát. Van aki a versenyt szereti, vagy a labdajátékokat. Én a hangos zenét és a táncot.

Ami viszont nagyon fontos, hogy olyan órát vagy edzőt válasszatok, aki szakmailag ért ahhoz amit csinál, különben a rosszul kivitelezett mozgás többet árt mint használ.

Hamarosan elolvashatjátok, hogy milyen (szörnyű) volt egy profinak hitt Sztár edző órája, ellenben arról is írni fogok, hogy milyen klassz élmény volt az első Kangoo óra!

Puszi,

Éva