Egy csokifüggő naplója

Sikeres Toman Diet

14. rész – Sztáredző óráján jártam

Nem fogjátok elhinni, mire adtam a fejem… Egy barátnőm nagyon szerette volna kipróbálni az egyik „sztár” fitneszedző alakformáló tornáját. Hetekkel ezelőtt mondta először, hogy kísérjem már el, nem akar egyedül menni.

Dehogy megyek! Hogyan bírnám én ki azt az órát, csupa szupernők meg fitneszpartizánok… Mit keresnék én ott? De ő csak mondta: “Hidd el, hétköznapi emberek vannak, láttam a videókon, és simán bírni fogod, ha le tudsz kocogni 8 kilométert…”

Na, jó, gondoltam, végülis ha a zene jó, elmehetek… Jártam már millió alakformáló- és csoportos órán is a zsírégető edzéstől a step aerobicon át a zumbáig. Végülis mi bajom lehet?!

Na, ez a nagy kérdés. Amit sajnos ugyanígy gondol nagyon sok lány rajtam kívül hétről hétre. Vagy fel sem teszik maguknak a kérdést, és úgy vélik: ha egy Sztár tartja az órát, az csak jó lehet – sőt, szuperhatékony tuti edzés. De az, hogy bajuk is lehet tőle, lehet, hogy nem szerepel az opciók között.

Nos, ki kell ábrándítsalak Benneteket! Ott ugráltam egy tornacsarnok közepén, körülöttem vagy 150 ember, és egyszerűen rossz volt nézni, hogy mit művelnek magukkal.

Na de ne szaladjunk előre…

Már az érkezéskor láttam, hogy hű – itt minden nagyon profi. Két nő áll a kasszánál pénztárgéppel, adnak step padot, meg egy 20 cm átmérőjű, nyakpánt méretű szado-mazo gumiszalagot. Bent a teremben már teljes a készültség. DJ a helyén, a fotós a nagy kamerával tüzelésre készen, a lányok letelepednek a steppadokra. Páran beszélgetnek, páran csendben várják a show-t.

Aztán a Sztár fellép a színpadra, mikrofonnal a fején, szuper teste irigylésre méltó, barnaságát egy bantu néger is megirigyelné, fehér foga vakít, miközben kedvesen beleszól a mikrofonba, hogy akkor hajrá, kezdjünk neki. Ezen a ponton nagyon lelkes voltam (még).  

A zene kicsit zörög, igazából nem lehet megállapítani, hogy ez valami szeletelős mai tüctüc, vagy egy ABBA szám, csak rossz minőségben halljuk. Sztáredzőnk alig tudja túlkiabálni a zenének nem nevezhető zajt.

Mindegy, nyomjuk. Hinta jobbra-balra, karkörzés, visz a ritmus, mindenki együtt mozog, tök jó.

Mindez a fíling kb. 5 percig tartott, amikor is elkezdődtek az érthetetlen, totál gáz instrukciók. Nem sikerült ritmusra számolni, nem sikerült időben szólni amikor feladatot kellett (volna) váltani, csapkodott mindenki össze-vissza.

Nem számít, végülis mozgunk.

A vérnyomásom aztán nem a mozgástól ment fel, hanem attól, ami ezután következett. Másodpercek alatt állásból zuhanj le térdre (a linóleumozott betonra), majd kutya pózba ugrás (térded reccsen), majd vissza. Össze-vissza, kapkodva. Aztán kitörések és guggolás, minden instrukció nélkül, gyorsan-gyorsan. Egyszerűen rossz volt nézni, ahogy a körülöttem lévő lányok teszik tönkre magukat a szemem láttára! Legszívesebben odamentem volna egy-egy lányhoz, és a korábban (más edzőktől) megtanult egy-két tuti tippet megosztottam volna velük, hogy segítsek nekik normálisan kivitelezni a gyakorlatokat, hogy ne tegyenek kárt magukban. Vagy legalább kiosztottam volna cikkíró kolléganőm, Niki névjegykártyáit, aki sportolók sérüléseinek megelőzésével foglalkozik. Attól tartok, rögtön betelt volna a naptára…

Térdek reccsennek, derekak beállnak, sebaj, a Sztáredző tudja, mit csinál. Vagy mégsem?

Aztán jött az alakformálás. A gyakorlatokat sajnos nem sikerült jó szögből bemutatnia, így amikor például az lett volna a lényeg, hogy leszorított derékkal hason fekve lábat emeljünk, akkor a talpát láttuk, nem a derekát és a lábát. Az alapvető gyakorlatoknál sem sikerült elmagyarázni legalább egy szóval, hogy gyerekek, amikor négykézláb a lábatokat emelgetitek, egyenes legyen a derekatok, vagy amikor hasizom gyakorlatot csináltok, szorítsátok a földre a derekatokat, különben többet árt, mint használ a mozgás. Nem. Nem kell magyarázni… Csinálja mindenki, ahogy akarja, kit érdekel, ha szétmegy a térdük, derekuk. Befizette a pénzt mind a 150 ember, ha kidöglenek, jönnek majd az újak. The show must go on…

Az óra csúcspontja egyébként az volt, hogy amikor nem használtuk a szado-mazo, nyakörv méretű gumikötelet, azt mondta a Sztár: jó, most húzzátok a gumit a derekatokra. Mivaaaaaan?! Hovaaa??? Értem én, hogy az ő kockahasán jól mutat a 30 centire nyúló vastag gumiszalag, meg másik 30 fel tudja húzni, de mi van a maradék 100 emberrel, akiknek a combjára is alig megy fel?

Képzeljétek volt néhány kerekebb alkatú nő, aki felnyúzta magára a kis szalagot, ami bevágott a húsába, úgy nézett ki, mint egy nagy 8-as. Majd megfulladt, mire rájött, hogy lehet, hogy le kéne valahogy húzni, mert ha elájul, akkor a mentősöknek kell levágni róla….

Ami pedig a legnagyobb döbbenet volt számomra, hogy másfél óra alatt senkit nem láttam magam körül mosolyogni. 🙁

Azt megértem (vagyis nem), hogy mondjuk két edző-segéd helyett, – akik körbejárva segítenének az embereknek megmutatni hogyan ne tegyék tönkre az ízületeiket, derekukat -, inkább fotóst és DJ-t kell fizetni, de hogy miért megy el valaki olyan órára, ami alatt nem tud mosolyogni, láthatóan nem élvezi, és nem örömforrás neki a mozgás? Miért? Mert egy Sztár tartja, és az óra végén lehet vele szelfizni?! Igen. Pedig bizton állíthatom, hogy ez az óra közelében sem volt se szakmailag, se emberileg bármelyik helyi fitneszklub csoportos órájának.

Igen, elfáradtam, igen, lesz izomláz holnap. Abban viszont nem vagyok biztos, hogy nem tettem kárt magamban a betonon térdeléssel, a gumiszalag rángatásával vagy hogy a csuklóm milyen állapotban van a totál kitekert irányban terheléstől, annak ellenére, hogy az alakformáló gyakorlatok végrehajtását számos személyi edzővel és lelkes csoportos-óra oktatóval az évtizedek során garantáltan elsajátítottam. Egy dologban viszont biztos vagyok. Ez volt az első és utolsó alkalom, hogy a Sztár óráján részt vettem….

P.S.: Nem szelfiztem vele.